Rólunk

 

Ez most ilyen mesélős rész lesz, mert a fényképek pakolgatásának ideje lejárt.

(Nem beszélve a visszaélésekről… Aki meg a képekre kattanna, nézzen iwiw-et, vagy olvasson Story magazint!)

 

Szüleim mindketten nyugdíjasok. Édesapám idegenforgalmi szakember, édesanyám pedagógus volt 25 évig, majd a kereskedelemben kötött ki. Jelenleg élvezik az ország szociális transzfereinek pozitívnak látszó hatásait. (Már amennyire az élvezhető…) Bár egyikük sem unatkozik.

Nővérem és sógorom a reklámiparban dolgoznak, boldog házasságban élnek.

 

Magamról csak annyit tudok, hogy sok iskolába jártam, ezekben sok-sok papírt szereztem, de egytől nem tudok elszakadni, ahol jelenleg is tanítok. (Na jó, van egy másik is, ahol PhD-zem, de ott is szintén tanítok…) Nővéremnek megígértem, hogy több egyetemre nem iratkozom be, és remélem, tudom tartani ezt az ígéretemet is. Vállalkozásokban vagyok társtulajdonos, hiszen valamiből élnem is kell… Az Egyetem a hobbi, és az élet szakmai értelme. Egyébként vannak elképzeléseim az életről, a „felnőttkoromról”, leendő családomról, de a Sors általában keresztülhúzza a számításaimat. Ami nem feltétlenül rossz, csak olykor-olykor meglepő és elgondolkodtató.

Szeretnék 30 éves koromra nyugdíjba menni, azaz azzal foglalkozni, ami valóban örömmel tölt el: pici egyetem, önműködő vállalkozások tologatása fél kézzel, sok sport (erőemelés, golf, tollaslabda;), sok család. Ebből még nem sok valósult meg, bár van még másfél évem, és némi esélyem arra, hogy összejöjjön. A régi mondás szerint az embernek három dolgot kell megvalósítania az életében. Fát már ültettem párat, és mostanában ültetek is sokat, könyvet már írtam párat, és mostanában is írogatok, gyereket viszont még nem csináltam. Pedig szeretnék.  Egyelőre gyakorlom, hogy kell…

 

Az emberekből pedig általában nem váltunk ki semleges hatást. Illusztrálom röviden. Ha ezen az oldalon vagy, valószínűleg innen vagy onnan ismersz minket. Ha ez így van, akkor valamilyen benyomásod már volt a család valamelyik tagjával kapcsolatban. Ha e sorokat olvasod, és közben nemi szervek és más szitokszavak forognak a fejedben (persze képletesen), akkor te nem szeretsz minket és azért olvasol, hogy a lelkedet megnyugtasd, és az első, vagy sokadik külső benyomásodat rólunk önigazold. És vannak, akik szeretnek minket, és mi is szeretjük őket. Ők most mosolyognak, és ezért már érdemes volt ezeket leírni. Őket pusziljuk innen ezúton is.

 

(Ja, és van egy harmadik variáció is. Te hallgató vagy, és ram találtál az iwiw-en és most megnézed, hogy kinél fogsz vizsgázni. Te nagyon gyorsan húzzál vissza tanulni, mert a három nap nem elég, még akkor sem, ha térdig kivágott blúzban vonod el a figyelmemet! Igen-igen, jó fej, de szigorú! )

 

Upgrade – 2008. július 30.

 

Így már egészen blog-szerű. J

Ami a frissítésre késztetett, hogy történt egy-két jelentős esemény.

A legfontosabb, hogy megszületett az új családtag. Struckó és Bácsi gyermeke, Somogyi Hannácska. Picit hamarabb jött, mint vártuk, és ezzel mindenféle forgatókönyv borult, de kezdünk visszaállni a természetes ritmusra.

Hannácska okos és szép, valamint már nagyon jól ejti az Eku és Efu szavakat, amelyek jelentését egyelőre kutatjuk. Ezzel szüleim nagyszülőkké, nővérem és sógorom anyukává és apukává, én meg nagybácsivá váltam.

 

A 30 éves koromra tervezett dolgokhoz még közel fél évem van. Párom betegsége (burkytt limphoma) és a kórházban megismert emberek (sorsok) az elmúlt három hónapban annyit formáltak rajtam, amennyit évek alatt senki és semmi.

Most már nem (annyira) sietek. A 30-nak talán nincs jelentősége.

Zuglóba költöztem: zöldövezet, kertváros, ciripelő tücskök éjszakánként, kert, fűnyírás, teremgarázs, panoráma, nyugalom. Az elkövetkezendő 20 évet el tudom itt képzelni. Ha adódik 20 év.

 

Szóval lassító sávon vagyok.

Az eddigi pörgős harmincnak nemsokára vége, és ezzel korszakot is váltok. A következő 20-30 talán arról szól, hogy megtanulok élni, megtanulok értékelni, megtanulok megbocsátani, megtanulok türelmesnek lenni, megtanulok megbékélni magammal és kiegyezni a sorssal.

 

A doktori szigorlatokat sikeresen abszolválva, egyetlen kihívással küzdök még, ez a disszertáció megírása és a két védés. A disszertációval vívott csatát hamarosan nyerem, aztán az eljárás is a végére ér. Talán 30 előtt, talán után. Most már nem számít. Meglesz, és utána újraépítem magamat, a családomat és az életemet.

 

Aztán egy év múlva beírom, hogy mi sikerült.

 

Blaskó Anita

(1977-2008)

 

buta31_1

 

Vannak olyan események, amire az ember nem tud felkészülni. Az én drága szívem 8 hónapot küzdött a rákkal, aztán a leukémia elleni harcban a szervezete feladta a küzdelmet. Tegnap éjjel, 2008. november 17-én, 23:00-kor elaludt. Kevés ilyen jó lélek van a világon, mint amilyen ő volt. Önzetlenül szerette a kislányát, szeretett engem és nagyon jó volt őt viszontszeretni. Azóta tuningoltam magam a végjátékra, mióta november 4-én megtudtam, hogy az orvosok is tehetetlenek. Előtte még mindig ott volt az a pici remény, hogy még visszajön, és még utolsó utáni erejével megmutatja, hogy nyerni tud. Nem tette, és ezzel üzent.

Keresem az üzenet tartalmát. De nem vagyok biztos a mondandóban.

Talán azt akarta mondani, hogy ő a legnagyobb kincs a világon, és nem fordítottunk rá elég figyelmet.

Talán azt akarta üzenni, hogy nem tudhatjuk, kinek mennyi van kiszabva és az életet élni és megélni kell.

Talán azt akarta jelezni, hogy nem számít a múlt, csak a jelen és a jövő.

Talán azt akarta súgni, hogy akit szeretünk, annak mutassuk meg, hogy a szeretetünk mindennél fontosabb.

Sokáig nem értettem, hogy miért állnak a közeli hozzátartozók a halottak körül, miért simogatják, miért puszilgatják, amíg lehet. Azt hittem, ez a külvilágnak szól. Most már tudom, hogy nem.  Az ember órákig szorítja, és csak akkor engedi el a már hideg kezet, amikor az kötelező.

Drága szívem, nagyon nehéz elengedni téged…! Remélem, most már nem fáj! Remélem, most már boldog vagy és mosolyogva nézel le ránk egy békés, szép helyről!

Remélem, lesz még egyszer olyan idő, amikor együtt lehetünk boldogok, ahol nem árnyékolja be az életünket semmi…, ahol csak egymásnak leszünk!

 

Upgrade – 2009. december 6.

 

Fontos lépést tettem meg pénteken. Megvédtem a disszertációmat, így már dupla dr., meg PhD lettem. Furcsa, hogy öröm helyett nyugodtságot és békét érzek. Egy jelentős feszültségforrás múlt el ezzel a teherrel. Harminc évesen – nagy nehezen ­– ezennel lezártam iskolai tanulmányaimat, ami számvetésre késztet.

Sokszor gondolkodom azon, hogy így képzeltem-e 30 éves magamat, 10 évvel ezelőtt. A szomorú, hogy nagyjából igen. Legalábbis külsőleg, egzisztenciálisan, karrier szempontjából egyértelműen. Valóban nincs okom panaszra, hiszen mindenem megvan, egyetlen kivétellel, amit elveszítettem.

 

Mindennek ára van, és ezt az árat gyakran későn ismerjük fel. Minél idősebb vagyok, annál többször teszem fel a kérdést, hogy megérte-e.

Sajnos egyre gyakrabban az a válaszom, hogy nem. Felelősségemet próbálom tompítani azzal, hogy a körülmények tereltek arra az útra, amin járok. (És vagyok annyira kényelmes (gyáva?), hogy erről az útról ne merjek letérni…, nem úgy, mint az „út a vadonba” c. fim főszereplője…) A történet végével pedig gyakran szembesülök, kint a temetőben. Mindenkinek az 2 x 1 méteres hely a végállomás, legfeljebb a sírkő hol hivalkodóbb, hol egyszerűbb. Kinél több a virág, kinél kevesebb. De hol számít ez?

 

A hófordulók és az évforduló nagyon kemény volt. Amikor pár napig azt gondolom, hogy tompulnak az emlékek, hirtelen rám törnek és tódulnak, elnyomva mindent. Ez az érzés relativizálja valamennyi örömömet és kevéske boldogságomat, ami egyébként ér.

 

Korábban, ha kifogtam volna az aranyhalat, kevés lett volna a három kívánság.

Most beérném eggyel, és kettőt felajánlanék azoknak, akiknek a három kívánság kevés…

 

 

Upgrade – 2011. január 30.

 

Az idő a nagy gyógyító.

A Sors furcsa fintora, hogy a környezetemben családtagot elvesztők számára jelenthetek támaszt. Ez is lehet valamiféle küldetés: átsegíteni másokat életük legnehezebb periódusán. Valamiért vonzom ezt, de nem teherként élem meg. December-januárra három temetés is jutott. Érdekes, de egy temetés nálam mindig érték-rendezésre késztet.

A mostaniak után a hasznosság érzése egyre inkább foglalkoztat. Az egy dolog, hogy én megyek előre az úton, de vajon kit segítek? Ki, mennyit profitál ebből? Ki lesz majd hálás?

 

Vannak céljaim. Bár ismét csak az egzisztenciális és szakmai célok felé vezető utat látom.  (Persze, sokan cserélnének velem, ha ez náluk is ennyire magától értetődő lenne… De az érem másik felét soha nem látják.)

A magánéletben reménytelennek látom a helyzetet.  Valami megmagyarázhatatlan (vagy csak számomra nehezen magyarázható) okból kifolyólag olyan emberekbe ütközöm, akik alapvető – nálam alapértelmezett - emberi értékeket tartanak semmisnek. Ők is mennek előre a saját maguknak kijelölt útjukon, de nem néznek oldalra. A csalódottságom ellenére sajnálom őket, mert tudom, hogy idővel belátják a hibáikat, csak addigra már késő lesz. Talán az a tudat, hogy én tudok valamit, amit ők nem, és nem értethetem meg velük, szomorít el.

Egy interjúban nyilatkoztam nemrég, hogy az életemnek megvan a maga ritmusa, de szívesen változtatnék ezen a ritmuson, és a hozzá tartozó fontossági sorrenden valakiért, aki erre érdemes. Tenném ezt annak ellenére is, hogy a 2011-es év szakmai kihívásokban gazdag lesz. Van bennem egy könyv, amit lassan-lassan elkezdek kiírni. Itt az új egyetemi integráció, amivel lesz feladat jócskán. Tervben van tavaszra, nyárra egy angol nyelvi pallérozás (ami már igencsak rám fér), és még ki tudja, mi, ami menet közben alakul.

 

Régebbi megállapításom, hogy akkor kezdek magamról írni, amikor a völgy alján vagyok. (Talán az ezzel való szembesülés segít kimászni.) Remélem, hogy a mostani poszt után is elindulok felfelé! Augusztusban egy „hegyen” szeretnék pihenni.

 

Tegnap négyesben voltunk moziban: szüleim, nővérem és én. Talán 15 éve nem volt ilyen. Hálás vagyok azért, hogy ilyenek még történhetnek. Ma pedig süt a nap.

 

Upgrade – 2012. január 19.

 

Ismét eltelt egy év, és megint padlón érzem magam.

Számos dolog nyomaszt, különösen azért, mert ugyanott tartok, ahol tavaly ilyenkor. (Bár nincs már lakáshitel a nyakamon, ami nagy könnyebbség. Fura dolog volt azzal a tudattal ébredni nap mint nap, hogy egy fél élet munkája veszhet kárba, rajtunk kívülálló dolgok miatt.) Látom az egzisztenciális küzdést a környezetemben, és hálát adok, hogy legalább ez nincs. Beszélgetek hajléktalanokkal, akik szinte ismerősként üdvözölnek egy-egy piros lámpánál. Az egyiket beviszik a rendőrök, mert „szabályt sértenek”, a másikat elviszi a mentő, mert bevérzett a gyomra, holott láthatóan nem alkoholista. Egy hónapra rá újra látom, kérdezem, hogy hol volt. Elmeséli, hogy kórházban, de végre kint van, és „végre dolgozhat”. De ismét fekete volt a széklete… szóval baj van. Hol vannak az én problémáim ehhez képest?

 

Voltak azért pozitív események tavaly is: egy nagyjából felhőtlen nyaralás, egy docensi kinevezés, egy jól sikerült erőemelő EB, számos jó hangulatú verseny, új könyv (bár régebben írtuk), publikációk, jobb előadások stb.

 

Vajon normális dolog az, hogy amikor végre befejezem a munkámat (vagy inkább abbahagyom), hogy szusszanjak egy kicsit, nem kívánom más emberek társaságát?

Vajon elviselhető dolog az, hogy a barátaimat csak fényképről látom a facebook-on? Vajon vannak még barátaim?

Vajon vállalható dolog az, hogy egyetemi oktatóként az elmúlt évben, sem fejleszteni nem tudtam magam, sem kiírni magamból azt, ami beszorult? Márpedig ha valami nem jön ki, akkor nem enged utat a követő gondolatoknak sem. A gondolatáram pedig lelassul, elfárad.

 

Január első hetében két temetésen voltam. Mindkettő értelmetlen, váratlan halál. Fiatalok. Egy agydaganat, és egy autó-baleset. Mindkettő megdöbbentő, befejezetlen élet.

Ahogy írtam korábban, ilyenkor számot vetek. Lassan 33 évesen, úgy érzem, hogy kerek a történet. Minden megvan, mindent elértem. Élő ennél többet nem kívánhat. Egy kivétellel…

 

Az ember ebben a korban vagy „él”, vagy családot alapít. Azt nem lehet, hogy egyiket sem. Nem pazarolhatok el több évet, amit nem élek meg. Nem szeretnék többet „felkészülni az életre”, hanem élni szeretnék.

Ehhez bizony rendeznem kell a munkához való viszonyomat, felhagynom az értelmetlen küzdésekkel, amit megalomán, pozíciózus és teljesítménykényszeres ürgék nyomnak rám. El kell engednem pozíciókat, hogy értéket teremthessek. Tele vagyok ötletekkel, gondolatokkal, és ezek szorítanak.

Nyáron néhány hétvégét offline üzemmódban töltöttem, Nagymaroson. Ez volt a jó irány: a telek, a föld túrása, az ültetés, a gondozás.

33 év, egy élet során félidő (optimistán: az első harmad vége). Nem késő új irányt venni…

 

Van néhány célom, amit mindenek elé helyezek:

-          Szeretnék a legtöbb forma 1-es futamon elaludni – lehetőség szerint – Nagymaroson, nem aggódva azon, hogy ki, mit vár el tőlem határidőre.

-          Szeretnék grillezni és bográcsozni hétvégente, és minél több barátomat meghívni, hogy lássam őket, és tudjak róluk.

-          Szeretném az olimpiát a kis házi paradicsomomból nézni, teljes békében, és nyugalomban.

-          Szeretnék kijutni a májusi szlovén erőemelő EB-re, és ott új egyéni rekordot hozni.

-          Szeretném befejezni a könyvemet, ami alapján a mesterszakos tárgyamat megújítom.

-          Szeretnék olyan erős lenni, hogy az összes stressz-faktort játszi könnyedséggel, és rezzenéstelen arccal utasítsam el.

-          Szeretnék végre egy olyan posztot írni, ami maradéktalanul pozitív.

 

Ha ez mind összejön, akkor talán újra embernek érezhetném magam, nem egy robotnak, ami a kiégés felé pörög.

 

Upgrade – 2013. március 18.

 

Próbálom az évi egy bejegyzést tartani.

Az előző posztnál leírt elképzelések döntően sikerültek. Részben a sorsnak, részben magamnak köszönhetően. Van, amit elengedtem, és van, amit elvettek, de pont ez kellett ahhoz, hogy újra tudjak építkezni.

Tavaly május óta nem vagyok vezető beosztású. (Először kihúzták alólam a tanszéket, aztán a dékán-helyettesi széket.) Kudarcként lehetett ezt csak felfogni az első pár hétben, hiszen igazam volt az összes kritikus kérdésben, de a rendszer nem tűrte meg a kritikai hangokat. Gondoltam, hogy összezárnak mögöttem a bátrak, de a bátrak eltűntek, és az összezárás is így elmaradt. Küzdhettem volna tovább, de rövid idő alatt beláttam, hogy ennél nagyobb jó nem érhetett volna. Számtalan olyan intézkedést hoztak az utódaim, amivel garantáltan nem tudtam volna azonosulni. Így viszont újra vannak gondolataim, újra tanár vagyok, újra gondolkodó ember vagyok. Azon kevesek egyike, aki még ki tudja húzni magát, ha belép az Egyetem kapuján. Megnyugtat, hogy ha újra végig kellene mennem ezen az úton, ugyanezt tenném. (Sőt, még talán picit markánsabb véleményt is formálnék, bármennyire meghökkentő is volna.)

 

Sok vonatkozásban stabilnak és tisztának érzem magam.

Elkezdtem élni, és látni. Jó érzés… ;-) Láttam a földi paradicsomot (Maldív-szigetek), és tudom, hogy mi kell ahhoz, hogy ezt az érzést itthon is meg tudjam teremteni.

Elkezdtem felújítani a lakásomat, és tervezni az álomházat Nagymarosra. (Bár egyelőre csak az álomkert épül, az is túlnyomórészt a fejemben… De nyáron belehúzok.)

 

A tavalyi elhatározások olyan jól sikerültek, hogy idén sem kívánok ettől igazán eltérőeket.

Sok sportot, sok Nagymarost, sok vidám pillanatot.

Alakítgatom a habilitációs munkát, mire eljön az ideje, kerek lesz. De erre még ráérek…

 

Az idei év – a jelek szerint – változásról fog szólni. Bármilyen csatába szívesen belemegyek, mert fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy elvtelen kompromisszumokat kössek.

Látom magam körül azokat az összetört embereket, akiknek korábban volt tartásuk, de a rendszer bedarálta őket.

Eljutottam arra a szintre, hogy akár a tudományos pályát is feladjam, ha nem teljesedhetek ott ki. Elég sokat írtam már, és a habilitációs munkával az addigra másfél évtized hozama egész lesz. Azaz akár le is zárható.

Tele vagyok energiával, alkotóvággyal, tenni akarással. Ezt ideig-óráig el lehet fojtani sporttal, könyvírással, kertészkedéssel. De az idő fogy, és hiányérzetem van. A tehetetlenség pedig bosszantó, ezért érzem azt egyre gyakrabban, hogy megérett az idő a váltásra. Ezúton ünnepélyesen megígérem, hogy a munkahelyeimre (hivatásomra?) vonatkozó kérdést másfél éven belül rendezni fogom.

 

A környező bizonytalanság ellenére sokkal több fényt látok, mint az elmúlt öt évben, összesen.

Elvégre itt a tavasz! Pang a pitty!

;-)

 

Upgrade – 2013. december 24.

 

A számvetés ritkán vidám. Ennek talán az lehet az oka, hogy amikor van időm elgondolkodni az elmúlt időszak hozamán és veszteségein, akkor épp nem ragad magával az élet. Ilyenkor a gondolataim között vagyok.

Egy dolog megnyugtat: egészen közel érzem magam azokhoz a szakmai célokhoz, amelyeket korábban kitűztem. A 2014. évre tervezem a habilitációs eljárás megkezdését, és az azzal járó habilitációs munka befejezését. Ezzel kiírom azt magamból, amit feltétlenül ki szerettem volna. És a tudományos pályaívem első szakaszát le is zárom. (A professzori kinevezés, vagy az akadémiai vonal manapság nem a szellemi teljesítmény, hanem a kapcsolatok függvényében alakul, így – miután soha sem voltam jó lobbista – ezt meghagyom másoknak.) Ha jönnie kell, majd jön. Ha nem jön, nem dráma. Maradok majd – talán életem végéig – habilitált docens.

 

A mostani életritmusom egészen jó. Belefér az elmélet és a gyakorlat művelése, szemlélődöm terepen és a tudományos világban is egyaránt. Persze, sokszor aggaszt az irracionalitás, de már nem élem bele magam, így könnyebben túl is teszem magam ezeken.

 

A 2014-es év az erőemelés szempontjából is meghatározó lesz. Nem tervezem, hogy sok versenyre megyek, hanem a júniusi johannesburgi versenyre készülök fel. Dél-Afrikában szeretném kiadni a legjobbat, ha már a lehetőség megtalált. Aztán a nyár ismét Nagymarosé, a kerté, a természeté.

 

A bakancs-listám persze folyamatosan változik, de a lényeg világos: jó lenne már társas lényként tervezni.

ZS0009ZS0052

Ez itt az új szerkó, amiben megközelítem a 600-at, raw-ban, 90 Kg alatti testsúllyal. (Már úton van felém Lengyelországból.)

Kozigmod_cimlap

A habilitációs munka, egyben mesterszakos egyetemi tankönyv címlapja. Nyárra szeretném zárni a kéziratot. Aztán picit abbahagyni az írást. (Esetleg kacsintani a szépirodalomra.)

IMAG1027

IMAG1039 

IMAG1037

A 2014-es szezon a telek alsó részének konszolidálásról fog szólni, és a bio-fokhagyma termesztés megalapozásáról. Persze ehhez még sokat kell irtani, és a terepet is rendezni kell.

Garlic_Bulbs_2

 

Upgrade – 2014. július 17.

 

Eljött a nyár. Holnap megkezdem a tartósabb nagymarosi kitelepülést. (Bár sok hétvégét már így is lent töltöttem.)

Szűk két hónapig ez lesz a főhadiszállás. Sokan nem értik, hogy miért szeretem én ezt a helyet, hiszen „nincs ott semmi”. Nekik szedem most össze, hogy valóban mi az, ami nincs.

Nincs stressz. Nincs zaj: Leszámítva a hajnali madarak hangoskodását, vagy egy-két harkály reggeli kopogtatását, vaddisznók csámcsogását.

Nincsenek elvárások. Nincs öltözködési protokoll: a házban és környékén ruha nélkül, a faluban egy papuccsal és egy rövidnadrággal megvagyok.

Nincs meleg víz. Egy idő után nem is hiányzik.

Nincs netpincér. Grillezünk, hekkezünk, sütögetünk a tűznél, ad absurdum hideget eszünk.

Nincs kerítés: Egyelőre, amíg élvezem, hogy a vaddisznók keresztül kasul rohangálnak a telken. Amint a vaddisznókon és őzeken kívül mások is ezt teszik, lesz kerítés az alsó szakaszon is. ;-)

Nincsenek közeli szomszédok: egy család lakik kint a közvetlen közelben, de ők is kellő távolságra.

Nincs időbeosztás: a bioritmus normalizálódik. A világon semmi következménye nincs, ha órákig nem teszek semmit, csak ülök, és nézem a tájat.

 

Ami van:

Naplementék, holdfelkelték, hullócsillagok, ezüsthidak,

Szentjánosbogarak, őzek, szarvasok, vaddisznók,

Mezítlábas séta a homokos Duna parton, éjszakai fürdés a medencében, vagy akár a Dunában (5 perc kocsival)

Vas-szagú konditerem, ami a miénk,

Kertészkedés orrvérzésig,

Barátok,

Citromos Gösser,

Szabadság,

És annak tudata, hogy nem kellenek az életben nagy dolgok a boldogsághoz. Elég egy kis faház, a Börzsöny oldalában.

 

IMAG1103IMAG1110

 

Upgrade – 2015. december 26.

 

Kaptam a fejemre, hogy már másfél éve nem írok ide. (A közösségi média elvonja az erőforrást, és a figyelmet. Csoda, hogy erre még odafigyel valaki.)

Mi történt az elmúlt másfél évben? Sok minden. A legfontosabb, hogy édesanyám átesett egy csúnya betegségen, és jelen állapot szerint tünetmentes.

Másodsorban, az élet legtöbb területén mentünk előre.

Sok helyen jártunk (Egyiptom, Csehország, Finnország, Spanyolország), volt, ahol többször is. Sok vidám pillanat részesei voltunk.

Célkitűzésekkel most is tele a padlás, de a határidő most sem mérvadó.

A 2016-os év a család bővüléséről, talán egy új szellemi műhely összerakásáról, a habilitáció befejezéséről, sok-sok Nagymarosról fog szólni.

De talán a legfontosabb, hogy próbálom megbecsülni az időt, ami túl értékes ahhoz, hogy haszontalan dolgokra és emberekre fecséreljem. A paradicsom tehát épül…

 

12243060_1049136121785428_6384622355226936136_n12004675_1050930728272634_468983869247363464_n

 

Upgrade – 2016. november 10.

 

Nem élek a világba, soha nem faltam a napot. Szeretem a kiszámíthatóságot, nem szeretem a meglepetéseket. Tervezek. Végrehajtom. Úgy gondoltam, hogy ez így jó. Azonban egy ideje az „én idők” háttérbe szorultak. Mert az, ami az életemből hiányzott, megérkezett. Tavaly év végén határoztuk el, hogy belekezdünk a családalapításba. Sorsszerű, hogy szinte menetrend-szerűen jött minden? Igen. Jönnie kellett. Mert a Sors helyrebillenti a mérleget. Jönnie kellett valakinek, aki harmóniát és szeretet biztosít, aki megadja azt a bázist, amire bármi építhető, akivel család alapítható. Aki mellett a szerepek tiszták, a feladatok egyértelműek. Aki mellett nincsenek felhők az égen, és öreg napjaimat is vágyom majd. Ő Virág, aki két és fél éve van mellettem. Nyár óta feleségem, bő két hete gyermekem anyja.

Mert Budai Mia 2016. október 24-én megérkezett. Neki is jönnie kellett. Ahogy korábban a halál, úgy most a születés az, ami az értékrendet megforgatja.

Egy készülő lexikon szócikke leszek nemsokára. Ott kérdeztek mérföldkövekről. Akkor még nem volt Mia. De ha ma kellene válaszolnom, azt mondanám, hogy a gyermek születése az a pillanat, amikortól már nem önmagadért, vagy a saját sorsodért aggódsz. Hanem a gyermekedért, és azért, hogy jó apja legyél, feleségednek pedig olyan jó támasza, hogy ő jó anya lehessen. Amikor a bázis nem a saját terv-hálód, hanem a gyermeked. Amikor a ritmust nem a karriered, a céljaid, az önmegvalósításod, hanem az este 8 órás fürdetés határozza meg.

 

 

Itt ülök a dolgozószobámban, feleségem a hálóban pihen, és felkészül a szoptatásra, míg kislányom a gyerekszobában alszik. Hamarosan felsír, és kezdődik az éjszakai műszak. És én a világ egyik legboldogabb munkásaként, már alig várom, hogy lássam őket.

 

Drága Kislányom!

"Áldjon meg az Örökkévaló és őrizzen meg! Emelje feléd orcáját, és legyen hozzád könyörületes! Tekintsen rád, és adjon neked békét! Tegyen téged olyanná, mint Sára, Rebeka, Ráhel és Lea!"

Bízom abban, hogy jó szüleid leszünk, és jó embert fogunk belőled faragni!

 

 

Upgrade – 2017. július 10.

 

Sokszor filózom (már, amikor jut erre is idő, valami passzív időszakban) azon, hogy vajon mikor lehetek maradéktalanul elégedett. Vajon a feltétel nélküli elégedettség csak azt jelenti, hogy valamennyi álmom (célom) teljesült, és a küldetésem bevégeztem? Vajon lehetek-e úgy elégedett, hogy egy cél elérésével újabb célokat azonosítok, automatikusan. Arra jutottam, hogy az elégedettség egy pillanatnyi állapot (nálam), és ezeket a pillanatokat kell tudatosítanom és lehetőség szerint elnyújtanom. Hál’Istennek ezekből a pillanatokból most nagyon sok van. Elég csupán ránéznem a kislányunkra, akibe egyre több tudatosság és kedvesség szorul. Akinek megpróbálom átadni a világ szépségeinek felfedezési képességét. (Akivel egyre inkább értjük egymást, annak ellenére, hogy nincs cicim.) Elég csupán arra gondolnom, hogy habilitáltam tavasszal, vagy arra, hogy sokadik könyvemet fejeztem be. Vagy akár arra, hogy látom a jövő egy lehetséges forgatókönyvét, ami reális és nagyon pozitív.

 

 

Nincsenek szavak arra, hogy mennyire felemelő és megható érzés, az, amikor habilitált docensként együtt avatnak fel édesapámmal, aki címzetes docens lett. Nem tudom elmondani, mennyire ritka és megfizethetetlen érzés az, amikor

gyermekkori barátaimmal (Petivel és Tibivel) „leúszunk” a Dunán, majd tengózunk, mint évtizedekkel ezelőtt. Leírhatatlanul jó hallani és látni, ahogy kislányom betapicskál négykézláb a dolgozó szobába, hogy itt legyen, mellettem. Felemelő, amikor társadalmilag megbecsült pozíciókra kérnek fel, ahol a tudásom miatt van rám szükség. Korábban elképzelhetetlenül jók a családi hétvégi pihenések, a közös szundítások, strandolások, vagy akár a csillagos égbolt nézése.

Te, aki a sorokat olvasod, hajlamos lehetsz azt gondolni, hogy ilyen csak a mesében van. Hiszen ez „túl rózsaszín”. Persze, hogy nem. Vannak nehéz periódusok (álmatlan éjszakák, megoldhatatlannak látszó problémákkal), mint mindenkinél. Az élet hozza azokat a kihívásokat, amelyeket - egyre idősebben - egyre jobban élünk meg. De most már határozottan arra figyelek, hogy a pozitív eseményeknek tulajdonítsak jelentőséget, elnyomva az esetleges kellemetlenségeket. A negatívumokat pedig csak indikátoroknak tekintem, azért, hogy az élet örömeit jobban éljem meg. Ez így most egészen jól működik.